Porteleki Zsolt: Tudom, hogy mi zajlik egy sportoló fejében

Tíz évesen kezdett kenuzni a VVSI-ben, Hubik András adott először lapátot a kezébe. Aztán jöttek a felnőtt évek az olimpiai bajnok Vaskuti István irányításával, aki szakmailag és emberileg is megalapozta nem csak versenyzői, edzői pályafutását is Porteleki Zsoltnak. Kenus edzőnk nem elsősorban érmekben méri a sikert, munkája jó visszajelzése az elégedett, motivált csapat. Ismerjétek meg őt!

Szerencsésnek mondható, hiszen kenus pályáját két legendás kenusedző, Hubik András és Vaskuti István kísérte. Edzőként tud kamatoztatni a versenyzői évekből?

Abszolút tudok. Tíz évesen kezdtem kenuzni a VVSI-ben, Hubik András volt a nevelőedzőm, aki az alapok mellett a sportág minden szépségét megmutatta nekünk. Szinte a víz lett az első otthonom, megtartó és ösztönző közösségbe kerültem, ami most az én edzői munkám során is elsődleges szempont. Már az elején szerettem volna kitűnni a csapatból, két évvel azután, hogy elkezdtem a pályám sorozatban két magyar bajnoki címet is nyertünk indián kenuban, majd jöttek a C-s hajók, az egyéni és páros versenyek, amelyekben szintén sikerült dobogós helyeket, győzelmeket kiharcolni. Szerencsés vagyok, hogy abban a korban élhettem ezt meg, amikor kenus legendák közlekedtek a vízen Kolóval, Horváth Csabával, Hüttner Csabával, Szuszkó Lászlóval, Csabai Edvinnel vagy Kozmann Gyurival, igaz, ő egy generációval fiatalabb volt nálunk. Amikor az ifi éveimet zártam ipari iskolában kezdtem autószerelést tanulni, de ugyanúgy kenuztam mellette. Tizenhét évesen kerültem fel Budapestre, Vaskuti István hívott a honvédos csapatához, és az itt eltöltött hat év nagyon meghatározó lett az életemben. Szakmailag és emberileg is sokat kaptam Istvántól, olyan alapokat, amelyekből úgy érzem, eredményes edző is tudok lenni. Nem minden tanítványom ismeri a pályám, de büszke vagyok rá, hogy válogatott kerettag voltam, hogy 1992-ben Hamburgban Világkupát tudtam nyerni C-1 500 méteren, hogy evezhettem együtt az 1991-es világbajnok Pálizs Attilával is. Fantasztikus éveket, élményeket adott nekem a kenu, amit talán túl korán fejeztem be, hiszen amikor 1997-ben Vaskuti István abbahagyta az edzősködést én is hátat fordítottam a sportágnak. Hiányzott az a támogatás, az az edzői háttér, ami egy ilyen mélypontnál megtartott volna, továbbvitt volna. Nem volt senki, aki azt mondta volna: hé, ne hagyd abba, ne menj el, mert ez csak egy pillanatnyi helyzet!

Gondolom most edzőként ön másként cselekedne a gyerekkori önmagával szemben.

Biztos, hogy másként. Úgy érzem, az edzői pályámon jól tudom hasznosítani az élményeimet, a tapasztalataimat, tudom, hogy mi zajlik egy sportoló, egy gyerek fejében, hiszen én is megéltem ezt éveken át. A sport összetett, itt nem csak méterekről, másodpercekről, technikáról kell beszélni, hanem érzelmekről, empátiáról, kötődésekről, emberi oldalról, szerencséről is. Azt hiszem, összeállt bennem egy olyan edzői filozófia vagy kép, amelynek köszönhetően sok támogatást tudok adni a gyerekeimnek, és hiteles és eredményes tudok maradni a pályán.

A számok önt igazolják, hiszen közel negyven gyerek van a csoportjában.

Ami sajnos egy embernek már túl sok is, ezért bontjuk a csoportomat és a pályafutását idén befejező kiváló kenus, Lakatos Zsanett veszi át a kicsik irányítását. Ez a szám egyébként egy hosszú építkezési folyamat része. 2000-ben egyszer már edzősködtem két évet, de emberi okok miatt be is fejeztem és inkább a családra, az egzisztenciaépítésre koncentráltam. Aztán 2014-ben Angyal Zoltán és Hubik András visszahívott a VVSI-be, öt-hat fős csoporttal kezdtem a munkát, hat évig együtt dolgoztunk András bácsival, adtam fel neki az ügyesebb gyerekeket és közben elindítottuk a női kenut is az egyesületen belül.

Az idén már a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia berkein belül készítheti a gyerekeket a megmérettetésekre. Az akadémiai lét milyen változásokat hozott?

Személy szerint azt, hogy főállású edző lehetek, vagyis nem kell más területeken is dolgoznom a megélhetésért, csakis a gyerekekre, a csapatra, a mi igényeinkre kell koncentrálnom, ez óriási könnyebbség. Az Akadémia stábjának köszönhetően sok operatív dolgok is lekerült az edzők válláról, így tényleg csak arra kell koncentráljunk, hogy minőségi munkát végezzünk el a gyerekekkel, száz százalékig az övék a figyelmünk, ami nagyon fontos mindannyiunk életében. Sokat számít a profi körülmény, a profi szemlélet, hogy az eszközháttér mellett számtalan lehetőség biztosított a gyerekek számára, például gyógytornázhatnak, megtanulhatják a helyes nyújtási módokat, minden olyan puzzle-darab a rendelkezésre áll, ami ahhoz kell, hogy sikeresek lehessenek. Sőt, nekünk edzőknek is folyamatos a képzési lehetőség, törekszünk is arra, hogy mi is fejlődjünk, és minél jobb edzéseket tudjunk biztosítani a versenyzőknek. A mi motiváltságunknak is van hatása, egy elégedett, kiegyensúlyozott, lelkes edző, aki azt érzi, hogy minden biztosított ahhoz, hogy jót teremtsen, a csapatát is még jobban tudja húzni, lelkesíteni. Pontosan ilyen körülményekre vágytam az elmúlt öt-hat év során.

Az első közös szezon vége felé jár a csapat. Az eredményességből mit tudott leszűrni?

Az átadás-átvétel és egyéb tényezők miatt kicsit későn kerültünk vízre, így később is tudtunk formába lendülni, de a vidékbajnokság óta elindultunk felfelé és ott tart a csapat, ahol lennie kell. Kis Kevin Máté párosban kiharcolta a helyet a racicei Olimpiai Reménységek Versenyére, nyertünk magyar bajnoki címet Véber Áronnal, ezüstöt Kis Kevin Mátéval, bronzot Viktor Lucával. Áron például úgy lett aranyérmes, hogy mindössze fél éve kenuzik, előtte kosárlabdázott, ami mutatja, hogy micsoda lehetőségek vannak még benne. Úgy érzem, szép jövő előtt állnak a versenyzőink.

Most jön a toborzás időszaka, mit mondana a gyerekeknek, a szülőknek, miért válasszák az Akadémiát?

Egyrészt itt olyan lehetőségeket kaphatnak, ami nincs meg minden egyesületben, s a profi körülmények mellett igazán jó közösség is várja a gyerekeket. Én személy szerint mindenkinek megadom a figyelmet, de közben csapatot építek, olyan közösséget, amelyben mindenki megtalálja a helyét. Nem mindenki születik arra, hogy egyesben bajnok legyen, a csapathajókban azonban ugyanúgy megélhetik a siker érzését, ehhez kell nekünk hitet, kedvet, hátteret adnunk és azt az érzést, hogy számíthatnak ránk a gyerekek. Szeretem őket tanítani, látni a fejlődésüket, érezni azt, hogy közösen dolgozunk a célért. És ehhez én hozzáteszem a maximumot, ha kell hajót foltozok, ha kell fuvarozom őket vagy lelket ápolok. Erről szól a csapat!

#kknkka

Forrás: Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia