Hírek

Horgos Lajos több mint 2000 gyerek kezébe adott lapátot

55 év a magyar kajak-kenu sport szolgálatában. Hosszú idő, amely átölel korszakokat, generációkat, pályafutásokat, felépít kapcsolatokat, igaz barátságokat. Horgos Lajos, a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia utánpótlásedzője több mint öt évtized után mond búcsút a sportágnak, aktív edzői pályafutásának.

Akadémiánk épül, szépül, versenyzőink, az edzők nyáron már birtokba vehetik Magyarország egyik legjobban felszerelt létesítményét. Fogalmazhatunk úgy, hogy a cél, a beköltözés előtt teszi le a lapátot?

Így tűnhet, de sajnos az élet azt mondatja velem: most már valóban elérkezett az ideje az igazi pihenésnek. Decemberben hosszan betegeskedtem, megviseltek ezek a napok, és bár a szívem mindig is ehhez a sportághoz húz, be kell látnom, már nem vagyok fiatal – mondja Horgos Lajos.

Ha jól tudom, két legendás versenyző, két olimpiai bajnok, Hesz Mihály és Tatai Tibor sikere terelte önt a kajak-kenu sport felé.

Így van, nagy hatással volt rám az 1968-as mexikóvárosi győzelmük, és kapóra jött, hogy Székesfehérváron, a Vasvári Gimnáziumban pont ebben az esztendőben kezdett el toborozni két testnevelő tanár a sportág számára. 1968. december 10-én 17 órakor volt az első edzésem.

Az emlékek nem kopnak?

Már akkor azt mondta az edzőnk, hogy vezessünk edzésnaplót, én az iskolai spirálfüzetem hátuljába írtam fel ezt a dátumot, és ki tudja, hogy azóta hány és hány füzet telt meg a jegyzeteimmel, az edzések naplózásával.

Mesélne arról, hogy a kis Horgos Lajos miként jutott el oda, hogy a Velencei-tavi kajakozás egyik emblematikus figurája lett?

Igazából Székesfehérvárról indult minden. Az első évben Velinszky László úttörőcsapat néven készültünk, versenyeztünk, majd egy évvel később már Székesfehérvári Sportiskola lett a nevünk, aztán jött egy újabb váltás és átkerültünk a Videotonhoz. A kezdeti időkben a székesfehérvári Csónakázó-tónál készültünk, de 1972-ben megalakult a Velencei-tavi Vízi Sportiskola és lekerültünk a tóhoz. Mivel 18 éves korunkig lehettünk sportiskolai tagok, de a felnőtt korosztályban is szerettünk volna továbbra is a klubhoz, az edzőinkhez tartozni, így megalakult a Köfém Sportegyesület, amelynek végül két szakosztálya lett: a kajak-kenu és a kézilabda. A sportiskolában 20-25 fős létszámú volt a csapatunk, ez a felnőtt időszakra, 12 főre csökkent le.

Kikkel volt egy csapatban?

Ismert emberekkel. Megboldogult Sári Nándort senkinek sem kell bemutatni a sportágban, de Fa Nándort vagy Gál Józsefet sem, ők később vitorlázóként tették le a névjegyüket a magyar sportéletben. Aztán lett egy állandó társam, akadémiai edzőnk, Tubel Blanka édesapja, Tubel Zoltán, akivel sok-sok versenyen álltunk rajthoz együtt. A minap számoltam össze: versenyzői pályafutásom során 15 vidékbajnoki címet nyertem, az egyik kedvenc távom a 10 ezer méter lett.

Hogyan nyergelt át az edzői pályára?

1980-ban Koltai Károly kérdezte meg tőlem, hogy nem vállalnék-e csoportot. Hubik Éva néninek rengeteget más teendője akadt az egyesületnél, így le akarta adni a lány kajakos csapatát. Egy kis gondolkodási idő után elvállaltam a feladatot. Huszonhat éves voltam ekkor, és igazából két évig úgy edzősködtem a VVSI-nél, hogy mellette még versenyeztem a Köfém színeiben. Heti háromszor tartottam edzést a gyerekeknek, utána pedig elvégeztem a saját munkám.

Csak lány versenyzőkkel foglalkozott?

Húsz évig igen. Amikor 2000-ben Szlovéniába mentem edzősködni lettek férfi versenyzőim is. De kétségtelen, hogy edzői pályafutásom legnagyobb sikereit a hölgyekkel értem el. Volt olyan sorozatunk 84-ben, 85-ben és 86-ban, amikor az ifi csapatommal egyesben második, párosban az első-második helyet mi szereztük meg és a négyeseket megnyertük. Minden versenyen. Nagyon jó kis csapatom lett, amelynek tagja volt Svéd Amelita, Kasier Zsuzsanna, Megyeri Krisztina és Tímár Dóra. Volt olyan kétezer méteres döntőjük, amikor le akarták őket zavarni a pályáról, hogy futam van. Ők voltak a futam, olyan fölénnyel vezettek és nyerték meg a versenyt. De büszke vagyok Sós Anitára, aki rendszeresen elnyerte a Jó tanuló, jó sportoló címet, Göbölös Tímeára és Hegedűs Dórára, aki korosztályos válogatottak lettek, Török Tímeára, aki serdülő válogatott volt.

Ahogyan említette: 2000-ben tett kitérőt Szlovéniába, ahol közel öt évet töltött el.

Sydneytől Athénig kaptam meg a versenyzőket, a cél az volt, hogy olimpiai kvótát szerezzenek. Ifi korában én foglalkoztam példának okáért Spela Ponomarenkóval. Sok tapasztalatot hozott ez az időszak is az életemben.

Amikor hazatért, egyenesen a Velencei-tóra vezetett az útja?

Nos, volt még egy kitérőm Dunaújvárosban. Meglátogattam Hubik Andrást és Éva nénit, akik megkérdezték tőlem: mikor kezdeném el toborozni a saját csapatomat Dunaújvárosban. Toborzásban mindig is jó voltam, rengeteg versenyzőt gyűjtöttem össze – ez abban az időszakban volt, amikor Kárász Anna Hubik Andrással és a kenus fiúkkal készült együtt. Aztán 2011. január elsejével ismét visszatértem a VVSI-be. Nem maradt sok gyerek, négyen-öten voltak, így neki kellett állnom ismét toborozni, amelynek a vége az lett, hogy hetvenkét gyereket szedtem össze a Velencei-tó környékéről.

Egyedül vitt egy ilyen nagy csapatot?

Két időpontra osztottam őket. Háromtól-ötig a kicsikkel, öttől-hétig a nagyokkal foglalkoztam, aztán eljött az az időszak, amikor 16 óráig az iskolában voltak a gyerekek, így át kellett variálnom az edzésidőket.

Átkanyarodhatunk az utolsó felvonáshoz? Az akadémiai évekre?

Persze. Számomra nagyon megható, hogy ott voltam akkor, amikor Dunai Pista bácsi megtartotta az első VVSI-s edzést, és én voltam az az ember, aki ötven évvel később, 2020. december 30-án levezényelte a VVSI utolsó edzését. A gyerekeinket és az edzőket átvette az Akadémia, és valójában egy teljesen más világba csöppentünk.

Milyennek látta ezt a világot?

Szervezettebbnek, lehetőségekkel telinek, előre mutatónak, egészen más alapokon tudtuk végezni a munkát. Élveztem és szerettem azt a három évet, ami itt számomra megadatott.

Mit köszönhet a kajak-kenu sportnak?

Azt hiszem, mindig jó csapatban tudtam dolgozni, a kollégákkal mindig jó viszonyt ápoltam, ehhez nyilván kellett az én személyiségem is, mert csendes ember vagyok, nem az a veszekedős típus. Az eredményeket sosem hajszoltam, minden gyereknek szerettem volna megmutatni, hogy az odaadó munkával mit hozhat ki magából, de sosem erőltettem semmit, nálam a sportág szeretetén volt a hangsúly. Hogy mit adott nekem ez a sportág? Kitartást, alázatot mindenképpen. Ezt is tanítjuk a gyerekeinknek, akik a civil életben is tudnak támaszkodni a sportban szerzett tapasztalataikra, érzésekre. És ami a legfontosabb számomra… Az edzői pályafutásom alatt több mint kétezer gyerek kezébe adtam lapátot, ennyien voltak az életem, a pályám részei. Sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot, ismerem az életüket, a gyerekeiket, és örülök, hogy én is hozzájárulhattam egy kicsit ahhoz, hogy eredményes, boldog felnőtteké váljanak.

Várja már a csendesebb nyugdíjas éveket?

A nyugalom már hiányzik, bár a kisunokám körül is vannak feladatok, hiszen sok programra mi visszük el. Bár megtanult kajakozni, ő egészen más vonalon indult el. Imádja a népzenét, egy korábbi kajakostól, Varró Jankótól megtanult citerázni, és bizony mérhetetlenül büszkék vagyunk rá.

Együttműködő partnereink