Bakó Zoltán januártól mentorként dolgozik a Nemzeti Kajak-Kenu Akadémián

Új igazolást jelenthetünk be Akadémiánkon! Januártól mentorként segíti U23-as férficsapatunk munkáját, Bakó Zoltán. A 73 esztendős olimpiai bronzérmes kajakos korábban külföldön, Norvégiában, Brazíliában és Dániában szerzett edzői hírnevet magának. Ő készítette a háromszoros olimpiai bajnok norvég Knut Holmannt, a kétszeres aranyérmes Eirik Veraas Larsent, az olimpiai ezüst- és bronzérmes dán Emma Jörgensent, valamint a közös munkájuk során három világbajnoki címet szerző dán René Holten Poulsent is. Bakó Zoltán most Akadémiánkat és a Los Angeles-i olimpiát helyezte fókuszba!

Vannak az életben vízválasztó időszakok, amikor egy ajtó becsukódik és jó esetben kinyílik helyette egy másik. Mivel ősszel a felnőtt kajak szövetségi kapitányi posztra pályázott, amelyet Tóth Dávid nyert el, így gyanítom Önnek is meglepetés, hogy a sukorói Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia kapuja tárult fel.

Valóban meglepetés volt számomra, hogy az akadémia elnöke, Kovács Katalin munkalehetőséget kínált, és azt kell, hogy mondjam a sors a legjobban rendezte el a helyzetemet. Úgy érzem, a jövőmmel kapcsolatban a legjobb döntés született – mondja Bakó Zoltán. – Az akadémia októberi megnyitóján én is részt vettem, és őszintén leesett az álam attól, amit Sukorón láttam és tapasztaltam. Minden edző álma, hogy olyan létesítményben dolgozzon, ahol minden adott a felkészüléshez. Norvégiában és Dániában, bár jóléti társadalomban éltem, a sportra közel sem áldoztak ennyit, így mondhatom azt, a magyarországi viszonyokhoz képest mostoha körülmények között készültek fel a versenyzők. A válogatott versenyzők sokszor a saját zsebükből áldoztak az edzőtáborokra, az edzéslehetőségre és az utazásokra. Boldog vagyok, hogy most végre ilyen létesítményben, ilyen háttérrel végezhetem a munkám.

Tavaly az akadémiai megnyitó előtt egy nappal ünnepelte 73. születésnapját. Gyakorlatilag mindent elért az edzői pályán, amit el lehet érni. Árulja el, hogy mi motiválta a szövetségi kapitányi poszt megpályázásakor és mi motiválja most, hogy elvállalta az Akadémia felkérését?

Jó vagyok én a pihenésben is, csak nem sokáig. Amikor hazajöttem Dániából, akkor egy hónapig éltetett a kerti munka, fúrtam, faragtam, festettem, ültettem, de elkezdtem vakarózni, hogy ez nekem nem elegendő. Az életem a kajakozásról szólt, ez töltötte ki a mindennapjaimat, ehhez értek, és tulajdonképpen nem azért jöttem haza Dániából, hogy szögre akasszam a lapátot. Még mindig tele vagyok ötletekkel, tervekkel. A dánoknál elkezdtem egy-két újítást bevezetni, aminek nem tudtam a végére járni, de most itt az Akadémián lehetőség van arra, hogy az U23-as fiúkkal és az edzőikkel, Balázs Péterrel, valamint Czina Lászlóval közösen valami nagy dolgot hozzunk össze.

Újra itthon alkothat, amire legutóbb 2008-ban volt példa, amikor a Honvédnál átvette a legendás edző, Séra Miklós fiait. Van Önben extra bizonyítási vágy?

Mire gondol?

Az elmúlt időszakban sok cikk jelent meg arról, hogy hazatért a Kajakpápa. Nyilván sokan figyelik majd a munkáját.

A jelzőt, amit a média aggatott rám, köszönöm, de nem kérem. Edző vagyok, akinek megadatott a pályafutása során, hogy sok-sok tehetséggel dolgozzon együtt és ezekből a versenyzőkből sikerült kihoznom a legtöbbet. Ha a rám szegeződő tekintetekről kérdez, azt kell mondjam: nincs rajtam nyomás. Két hete kezdtem el dolgozni a csapattal, gyűjtöm az infókat a fiúkról, akik valóban nagyon tehetségesek, van abban lehetőség és ráció, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpiára egy ütőképes csapatot rakjunk össze az edzőikkel közösen. Mentorként vagyok jelen a munkában, afféle külső megfigyelőként, aki segítséget nyújt a csapathajók összeállításában, a technikában és minden olyan kérdésben, amelyben kompetensnek találnak. Úgy érzem, ez a pozíció most nagyon is nekem való. Tényleg hálás vagyok Kovács Katalinnak, hogy látott bennem fantáziát és megkeresett, igyekszem megfelelni a kihívásnak. Úgy gondolom, van annyi tudás a birtokomban, amit tudnak használni az Akadémián is. Sokat jártam és sokat láttam a világban, jó kapcsolatot ápolok az új-zélandi Lisa Carrington edzőjével, az ausztrálokkal, benne voltam abban a nemzetközi vérkeringésben, abban a körben, ahonnan szintén lehetett tudást meríteni. Most pedig tizenhat év Norvégia, két év Brazília és tizenegy év Dánia után próbálok itthon gyökeret ereszteni.

Ez a környezet most a koktélcseresznye az edzői pályafutása „tortáján”?

Skandináviában pályafutásom nagy részében úgymond sufni tunning mellett készültünk a versenyzőkkel. Egy személyben voltam edző és menedzser is, aki intézte az utazást, hajószállítást, a szállásfoglalást a versenyekre, edzőtáboroka, foglaltam a mindennapi edzéshelyszíneinket, most pedig valóban csak a szakmára kell fókuszálnom. A mentori szerepkör tág fogalom. Az elsődleges, hogy bizalmi viszonyt alakítsunk ki az edzőkkel és a versenyzőkkel, és közös munkával minden versenyzőnek megtaláljuk a fejlődési útját. Úgy érzem, hogy a fogadó közeg is optimista, motivált és várja a közös gondolkodást. Most minden nap lubickolok a lehetőségekben, minden napot egy csodaként élek meg, hiszen a háttérnek köszönhetően nincsenek kérdőjelek, biztosan lehet tervezni és végrehajtani a munkát. Szárnyalhat a fantáziánk.

(L. Á.)