Kovács Katalin: „Ma már képes vagyok megveregetni a saját vállam”

Történetek, érzések, múltidézés, a jelen céljai. Egy sikeres pályafutás, egy sikeres nő esszenciái. Egy út, amely sokunk számára példát mutathat, egy-egy mondat, amely erőt adhat a hétköznapok kihívásaihoz. Ötven év tapasztalata, küzdelmek, diadalok, emberi döntések, csendes kételyek és sok-sok érzelem sűrűsödik össze ebben a beszélgetésben. 50 kérdés, 50 válasz a születésnapos Kovács Katalinnal.

AMIKOR ÉN MÉG KISLÁNY VOLTAM

Kössük össze a múltat a jelennel. Nézzünk vissza a most pillanatából a kezdetekre. Amikor ma az Akadémián 350 gyerek sportolásáért felel, nyári táborokban van jelen, látja az első vízre szállásokat, eszébe jut az a kislány, aki egykor először ült be a kajakba?

Ha nézem őket a vízen, nem ez az első gondolatom. Amikor én először kajakba ültem, nem éppen pozitív érzésekkel szálltam ki, ugyanis a KSI SE vízitelepén, az Újpesti öbölben rögtön beborultam. Ma is látom magam előtt a vízparton lévő hajót, ami akkor óriásinak tűnt. Amikor kikecmeregtem a vízből, rohantam fel a lépcsőn, hogy minél hamarabb átöltözzek, száraz ruhát vehessek magamra. Az igazi kezdés igazából a rákövetkező télen történt, amikor a Lágymányosi Spartacus vízitelepén elkezdtem én is az edzéseket.

A mai fejével mit üzenne korábbi önmagának? Egyben mit üzenne minden kis sportoló gyereknek?

Azt, hogy élvezzék, amit csinálnak. Érezzék jól magukat a közösségükben, szeressék az edzőiket, a csapatukat és ne azon gondolkodjanak, hogy nagy bajnokok szeretnének lenni. Én pontosan a közösség miatt ragadtam meg ebben a sportágban, a jókedv, a mindennapi csínytevések, a baráti beszélgetések vittek le nap, mint nap a vízitelepre. Az Akadémiánk legkisebb versenyzőit nézve úgy látom, hogy sikerül számukra biztosítani azt a közeget, amelyben megélhetik ezt az őszinte gyerekkort. Az edzések nem csak a hajtásról szólnak, színes programokat, pozitív élményeket adunk számukra, szeretik, tisztelik az edzőiket és ebben a korban ez pontosan elég.

Gyerekként milyen volt: céltudatos, álmodozó, játékos vagy a megszeppent kislány a csapatban?

Egyértelműen álmodozó. Az a kis hebrencs, szétszórt kislány, akinek a dolgai és a gondolatai állandóan szanaszét voltak. De a sport a rendezettségre és a felelősségvállalásra is megtanított.

Mennyiben más ma gyerekként jelen lenni ebben a sportágban? Ha szétnézünk az Akadémián egészen más körülmények fogadják a fiatalokat, mint annak idején általában a vízitelepeken.

Egyértelmű, hogy az infrastruktúra más. Számomra most is értelmezhetetlen és elképzelhetetlen mindaz, amit itt Sukorón látok, hogy az én gyerekkoromhoz képest mennyit változott a sport, milyen körülményeket tudunk biztosítani a gyerekek számára. De az alapvető emberi értékek ugyanazok, csak a keret más. Megújult környezetben kell úgymond a földön tartani, elérhető célokat biztosítani a gyerekek számára.

Egy-egy rendezvényen vagy hétköznapon sokszor beszélget a legkisebbekkel is. Van-e olyan mondat, ami megragadt a gyerekkorából és amit szívesen átad az Akadémián sportoló kicsiknek?

Hűha, ez fogós kérdés. Nem emlékszem ilyesmire. Amit mondanék nekik az az, hogy az élet egy nagy csapatjáték. Tanuljanak meg csapatban gondolkodni, egymásért is küzdeni, mert sokkal messzebbre lehet jutni, ha nem vagyunk egyedül.

Ahogy fogalmaz: sokkal messzebbre lehet jutni… Ami kitartással és sok lemondással is jár. Árulja el, miért éri meg végigmenni ezen a nehezebb úton?

Nem szeretnék erre a kérdésre az eredményeimmel felelni, hiszen egy sportolói pályafutás nem csak az aranyakban mérhető. A mai gyerekek előtt rengeteg lehetőség áll, annyi mindenből választhatnak és sajnos, ha valami nem megy elsőre, váltanak is, rögtön „lemondanak” és új utakat keresnek. Hogy miért éri meg végigmenni a nehezebb úton? Mert a gyakorlás, a küzdés, az elbukás és felállás tartást ad, magabiztossá tesz és egy életre megerősít. Ha nem megy a lányomnak a százalékszámítás a suliban, akkor ezt az érzést igyekszem neki átadni. Ha van mögötte erőfeszítés, sikeresnek fogod érezni magad.

BAJNOK SZÜLETIK

Talán pont ehhez a gondolathoz passzol a következő kérdés is. Egyszer azt nyilatkozta, hogy sosem látta magát kivételes tehetségnek, de kivételes szorgalommal el tudott jutni a legmagasabbra. Mikor értette ezt meg először?

Ahogy mondtam, álmodozó, hebrencs kislány voltam. Ez a pillanat később érkezett el az életemben, akkor, amikor 19 esztendősen bekerültem Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatába, ami egy teljesen más szemléletű csapat volt. Megértettem, hogy itt már nem linkeskedhetek, nem mehetek el edzés helyett az osztálytársnőimmel találkozni, mert itt nincs apelláta. És edzésről edzésre elkezdtem racionálisabban gondolkodni, úgymond felnőni a külső elvárásokhoz. Fel tudtam fogni, ha már napi kettőt edzek és az időm nagy részében a vízitelepen vagyok, akkor azt az időt hasznosan és értékesen kell eltöltenem. Sokszor kavargott bennem egy érzés, hogy megéri-e, akarom-e, de a célok mindig felülírták a kételyeket. És idővel a külső elvárások a saját belső elvárásaimmá is alakultak. Sőt, képes voltam magasabbra tenni a lécet magammal szemben.

Kiválasztottnak érezte magát, hogy a korszak sikeredzőjének csoportjába kerülhetett?

Tizenkilenc évesen még nem fogod fel, hogy páratlan lehetőséghez jutsz. Inkább azt mondom: igyekeztem igazodni a csoportdinamikához, nem akartam kilógni a sorból, azt, hogy ez micsoda lehetőség volt számomra, csak később értettem meg. Akkor, amikor már belső igénnyé vált, hogy a legjobb legyek vagy közelítsek ahhoz, aki a legjobb a csoportban.

Három olimpiai aranyérem, harmincegy világ- és huszonkilenc Európa-bajnoki cím… A világbajnokságok történetében ma is ön a legeredményesebb kajakos a világon. Számtalan alkalommal állhatott a dobogó legfelső fokán. Mit jelent önnek a dobogó legfelső foka?

Az igazi csúcsot. Büszkeség, célba érés, elégedettség. És nem tagadom, jó onnan körbe nézni.

Akkor folytassuk az asszociációt. Mit takar a siker?

Nem csak az eredményeket. Sokkal inkább azt, ami az eredmények mögött van. Napi célokat, amelyek teljesítése ugyanolyan elégedettséggel tölt el, mintha versenyt nyernék. Örömöt, tartást, magabiztosságot.

És a győzelem? Felszabadulás, bizonyítás másoknak vagy önigazolás?

Ez így mindhárom egyben. Érzések áradata. A „megérte minden nehézség, belefektetett perc” nagy pillanata. Emlékszem rá, hogy amikor győztünk képes voltam napokig a föld felett járni, nem lehetett a mosolyt letörölni az arcomról.

Lehet az olimpiai aranyakat rangsorolni?

Nem. És nem is szeretném. Mindig az adott verseny, az adott érem volt fókuszban, mindegyikért meg kellett dolgozni és igazságtalannak érezném bármelyiket is kiemelni az érzések szempontjából. Csodálatos volt az első Natasával 2004-ben Athénban, aztán felemelő volt, hogy Pekingben meg tudtuk védeni a címünket, a 2012-es londoni pedig azért fontos, mert négyesben végre sikerült nyerni. Mindegyiknek van története és mindegyikhez erős emóciók kötnek.

Mit szeretett jobban: könnyedén nyerni vagy egy igazán megharcolt döntőben elsőnek lenni?

Mindkettőben volt részem, ilyet is, olyat is megéltem. Janics Natasával volt két álomszerű évünk, amikor mindent könnyedén nyertünk meg. De a könnyed siker és a kiélezett döntő mögött is ugyanannyi munka van. Ezt sosem szabad elfelejteni!

Szerette a nyomást?

A nyomás nem ellenség, de nem is barát. Kell. Megélni nagyon nehéz, de nekem mindig szükségem volt rá annak érdekében, hogy sikeres lehessek. Amikor nem volt adrenalin, nem is tudtam úgy teljesíteni.

AMIKOR NINCS MINDIG KOLBÁSZBÓL A KERÍTÉS

A sikerek mellett akadtak kudarcok is a pályafutása során. Hogyan tudta feldolgozni őket?

Volt bennem valamiféle belső akarat. Ha valami nem úgy sikerült, akkor nem vonultam vissza sebeket nyalogatni, sokkal inkább vártam a másnapi edzést, az újabb kihívást, hogy bizonyítani tudjak. Semmit sem engedtem vagy dobtam el, valahogy ösztönösen mindig próbáltam újraépíteni magam.

A legnehezebb időszakokat azok a hónapok jelentették, amikor sérülésekkel bajlódott. Sokszor nagy fájdalmak közepette is végigcsinálta az edzéseket. Miként tudta kezelni azt, hogy a külső tényezők fékezik?

Valóban ezek voltak a legnehezebb időszakok. Akkor még más körülmények között volt a magyar sportegészségügy, sokszor nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, mit csinálhatok egy-egy sérülés esetén. Igyekeztem a többi sportolótól minél több információt beszerezni, ajánlásokat kapni és azok mentén megoldásokat találni. A könyöksérülésem volt a legnehezebb, hiszen két baleset is keresztülhúzta a számításaimat, de szerencsére lett rá megoldás, amikor Hangody professzor megműtött. Őszintén mondom, irigylésre méltó, amit ma megkapnak a magyar sportolók a sportegészségügy terén.

Amikor nem robogott a szekere, mi volt a legnagyobb kihívás mentálisan és fizikálisan?

Elhinni, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Mindenkinek vannak mélypontjai. Sérülés, vagy éppen nem áll össze a mozgás, valamiért nem ugyanúgy érzed magad a vízen. El kell hinni, hogy rendeződnek a körülmények, el kell hinni, hogy ez nem tart örökké és el kell hinni, hogy képes vagy tenni annak érdekében, hogy jobb legyen. Látni kell, hogy ezeken a mélységeken, gondolatokon nem csak Te, hanem az összes sportoló végigmegy.

Például ezekből a gondolatokból mit tud ma vezetőként hasznosítani?

Lehetnek rossz pillanatok, rossz hírek, folyhatnak a könnyeid és a csontodig elgyengülhetsz, de mindig tudnod kell, hogy az idő mindent megold. Ha tudod kívülről nézni magad, a gondolataid is könnyebben rendeződnek.

Pályafutása során hozott-e meg olyan döntéseket, amiket ma másképpen csinálna?

Természetesen. Voltak helyzetek, amikor döntést kellett hozni, és lehet, hogy már akkor is éreztem, hogy nem a legjobban döntöttem. Valami be is igazolódott ezek közül. De! De ezek a döntések kellettek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. A rossz döntések is kellenek a fejlődéshez, megerősítenek és persze, hogy nem vágyunk rá, de később belátjuk, hogy ezek is többé tesznek bennünket. Egy dolgot azonban nagyon bánok…

Éspedig?

Hogy nem tanultam meg táncolni. A zene és a tánc sokat ad számomra, de ahogy mondják: ami késik, nem múlik.

ÉS KI VAGYOK ÉN A DOBOGÓN TÚL?

Az emberek számára az élsportoló példakép, a siker megtestesítője, valaki, aki az átlagon túlmutat. Volt olyan, hogy azt kívánta, az emberek bárcsak látnák a problémáit, a kételyeit, a nehézségeit?

Volt, és sokszor a mai napig is van ilyen érzésem. Ha sikeres vagy, sokan azt hiszik, hogy mennyire könnyű életed lehet. Azt azonban nem látják, hogy mennyi cselekedet, tett, akarat, nehézség van mögötte, igazából fogalmuk sincs arról, hogy miként zajlik egy élsportoló mindennapja. Néha kaptam olyan kérdéseket, amikre szívem szerint azt mondtam volna: gyere, cseréljünk, csináld végig egy nyaramat vagy csak egy hetemet és akkor megértesz mindent. Most, ennyi idősen, ha visszanézek a sportolói pályafutásomra, képes vagyok megveregetni a saját vállam mindazért, amit végigcsináltam.

Korábban ez nehéz volt?

Igen. Amíg benne vagy ebben a körforgásban, nem is látod igazán, hogy mi mindent teszel meg az életedben. El kellett telnie egy évtizednek ahhoz, hogy megértsem és őszintén elismerjem saját magam. Furcsa ezt hallani, nem?

Furcsa, hiszen sokak példaképe volt és az is a mai napig, éppen ezért érdekes, hogy pont Ön kérdőjelezte meg a saját értékeit. Mennyire nehéz feladat ez?

Példaképnek lenni? Az elején nagyon furcsa volt, és nehezen találtam a helyem ezekben a szituációkban. Aztán megértettem, hogy köteles vagyok visszaadni. Rengeteg szép élményt, jó értékeket kaptam a sporttól, a kajak-kenutól. Ez nem lehet csak az enyém. Ha hatással vagyok egy gyerekre, ha az én pályám kapaszkodót jelent valakinek, akkor már megérte. Egyébként a mindennapi életben is sokszor ez ad irányt. Tudni kell visszaadni. Nem feltétlenül annak, akitől kaptál, hanem annak, aki rászorul és igényli.

Térjünk még vissza a sportolói pályafutásához. Melyek voltak a legnagyobb lemondásai?

Hmmm. Amikor nyakig élsz az élsportban, nem is érzed, hogy mennyi mindenről mondasz le. És talán nem is éltem meg ezeket a dolgokat lemondásként. Nem volt nyaram, de volt másfajta nyaram, ahol és amiben én jól éreztem magam. Senki sem erőszakolta rám, hogy ilyen életet éljek, ez az én döntésem volt, és azt sem állítanám, hogy ez az élet nem volt színes, izgalmas és kalandos.

AZ ÉLET NAGY SZÍNPADÁN

Sokan úgy vélik, hogy a sportolói életpálya egyfajta burkot jelent. Amikor befejezte a pályafutását és kilépett ebből a buborékból, mennyire volt nehéz újradefiniálnia önmagát?

Kétségtelen, hogy burokban él az ember, egy teljesen más világban, mint a nagybetűs élet. Amikor harminc év kajakozás után befejeztem a pályafutásom, óriási frusztrációt okozott, hogy mi lesz számomra az az, élmény, tapasztalás, munka, aminek köszönhetően napi szinten megkapom ugyanezeket az érzéseket. Kicsit félelmetes, hogy tudod, amikor majd kilépsz ebből a világból más élethelyzetek jönnek, más emberek vesznek körbe és mások lesznek a prioritások is. Talán nekem annyival könnyebb volt, hogy amikor befejeztem a pályafutásom már édesanya voltam, vagyis másfelé húzott a szívem. Volt szerető családom, ami természetesen az elsődleges támasz az életemben, és nekik köszönhetően viszonylag hamar, rossz érzések nélkül tudtam lezárni, elengedni a sportolói pályafutásomat. Aztán idővel megéreztem, hogy szükségem van új kihívásokra, kell az adrenalin, nem csak otthon szerettem volna értékesnek és hasznosnak érezni magam. Így jött képbe a Budapesti Honvéd Sportegyesület, ahol PR vezetőként dolgozhattam és ahol nagyon sokat tanultam Gergely Istvántól és Imre Gézától. Gézuban egy kicsit önmagamat láttam, Istvántól, akinek mindig pozitív volt a hozzáállása és nagy az önbizalma, rengeteget tanultam. Hálás vagyok nekik is, hiszen sok mindent hasznosítok most abból az Akadémián, amit annak idején tőlük kaptam.

A sportolói identitás elkopik, le lehet vetkőzni vagy örökre az emberrel marad?

Örökre velünk marad. Nyilván bizonyos időt el kell tölteni ebben a közegben, jelentős életszakaszt kell élsportolóként megélni ahhoz, hogy maradandó nyomai legyenek és utána ezt képtelen levetkőzni az ember.

Ez miben jelentkezik?

Mindig próbálok a legjobbra törekedni, nem elégszem meg az átlagossal, ha egy picit lehet még javítani, módosítani valamin annak érdekében, hogy jobb legyen, meg is teszem. És ezek jelentkeznek is a mindennapi döntéseimben.

A jelenlegi életszakaszában mit jelent a motiváció szó?

Kell. Ugyanúgy kell, mint régen. Ahhoz, hogy kerek legyen a történetünk mindig kell a kihívás, az inspiráció és a fejlődés.

És egy olyan embernek, aki harminc éven keresztül a testére volt utalva, extrán kellett kizsigerelnie önmagát, a sportban most mit jelent a motiváció? Egy ilyen intenzív pályafutás után hogyan nyugszik meg a test, mi ad kihívást vagy éppen egyensúlyt?

Most mosolygok egy kicsit magamban, hiszen annak idején, amikor abbahagytam az élsportot, a fejemben úgy gondoltam, nincs megállás, menni kell tovább. Igényes vagyok magammal szemben, nem hagyhatom el magam, a sport az életem része kell, hogy legyen. Ez így is van. Csak be kellett látni, hogy ebből a szempontból én már nem a háromszoros olimpiai bajnok Kovács Katalin vagyok. Nehéz volt a helyén kezelni, hogy nem ugyanazokat a kilométer átlagokat futom, hogy nem tudok már annyi súlyt kinyomni és arról ne is beszéljünk, hogy hányat húzódzkodom… Először frusztráló volt, aztán rájöttem egy húszperces futás is endorfint szabadít fel, ami tök jó érzés. Az extrém terhelést elengedtem, nem vágyom rá, de arra törekszem, hogy a sport része maradjon az életemnek.

EGY KÖZÖSSÉG, EGY ÚJ OTTHON – AKADÉMIA

Hosszú tervezgetés után öt esztendővel ezelőtt indult útjára a nevével fémjelzett Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia. Amikor a nagy versenyeken ott ült a hajóban, önmagáért és a csapattársaiért vállalt felelősséget. Ma kicsit nagyobb a kör, közel 400 ember sportolását, munkáját biztosítja az Akadémia. Motiváló vagy torokszorító a feladat?

Abszolút motiváló. Nyilván sok-sok olyan terület van még, ahol én is tanulom a vezetői szerepeket, de egy biztos: örülök, hogy ennyi emberért vállalhatok felelősséget. Nyugodt vagyok, mert kivételesen jó stáb áll mögöttem, úgy érzem, hogy mindenki érti az irányt, tudják a feladataikat és tényleg tesznek is érte.

Sok eseményen hangoztatja: csapatban működünk. Milyen közösséget szeretne látni, építeni az Akadémián?

Pontosan olyat, amilyenek most vagyunk. Motivált, kreatív, bizalommal teli csapatunk van, mindenki felelősséggel van a másik iránt. Nem derogál senkinek sem kikérni a másik véleményét, beépíteni azt a munkájába. Ez a fejlődés közös útja. Egy korábbi interjúmban megfogalmaztam, hogy a kollégáim megértették és át is vették a maximalizmusom, és ez tényleg ad egyfajta nyugalmat a munkánkban. Igaz, vannak olyan esetek is, amikor vissza kell vegyek ebből a maximalista énemből.

Például?

Magasra jutottam a pályám során, és valóban sok mindent megtettem ennek érdekében. Sokszor az élsportolói tudatommal fogalmazok meg elvárásokat vagy kritikát a fiatal felnőtt sportolóinkkal szemben. Be kell látnom, hogy ők még nem kész felnőttek és annak idején, amikor én annyi idős voltam, mint ők… hát hogy is fogalmazzak… korántsem voltam olyan alázatos, mint ahogy ők most a sporthoz, az Akadémiához állnak. Szerencsére vannak olyan emberek az Akadémián, akik más nézőpontokat is megmutattak nekem, úgymond türelemre és elfogadásra intettek, és ezt nagyon köszönöm nekik.

Már az elmúlt öt évben is sikerült nagy eredményeket elérni az Akadémia versenyzőivel. Olimpiai érmese, világ- és Európa-bajnokai is vannak a csapatnak. Közelítik a csúcsot?

Közelítjük. Az elmúlt években remekül építkeztünk, jól alakítottuk ki az akadémiai rendszert, amelynek köszönhetően rohamszerű volt a fejlődésünk. Ez nyilván a csúcshoz közelítve lassulni fog, de még nagyon sok minden van bennünk. És hosszú távra tervezünk.

Mi a következő célállomás?

Három cél lebeg a szemem előtt: létszámban növekedjünk, a bajnoki pontversenyben az élen zárjunk és több versenyzőnk is kvalifikálja magát a 2028-as Los Angeles-i olimpiára. Úgy gondolom, mindhárom területen jó irányba tartunk.

ANYA VAGYOK, TÁMOGATOK, VÉDELMEZEK

Két kislány édesanyja, Luca és Julcsi is bontogatja a szárnyait a sport területén. Milyen érzés sportoló édesanyaként figyelni őket? Milyen hátteret tud adni számukra a mindennapokban?

A délután egyértelműen az övék, megyek értük az iskolába, viszem őket az edzésekre, lesem a kívánságaikat, és valóban mindent alájuk rendelek, de nem azért teszem, hogy Lucából úszóbajnok legyen vagy Julcsiból szertornász. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Vagyis egy sporttelepen hétköznapi anyuka Ön is.

Úgy gondolom, igen. Igyekszem a háttérben maradni, ugyanakkor jól támogatni is őket és igen, nagyon jó érzés, amikor megölelnek és azt mondják: de jó, hogy itt voltál. Julcsi egy érzelmi bomba, Lucus keményebb kívülről, éppen ezért, ha tőle kapok egy-egy visszajelzést, még nagyobb az örömöm.

Sok élsportoló szülő beleesik abba a hibába, hogy a saját sikereit akarja viszontlátni a gyerekeiben…

Isten ments, hogy ebbe a hibába essek. Abszolút nem nyomom agyon a gyerekeimet. Lucán érzem, hogy bizonyítani akar, de nem nekünk, hanem saját magának. Számomra is szokatlan, de tiszteletre méltó az az erő és akarat, amellyel a sporthoz áll. Nemrégiben egy versenyen minden számban megdöntötte az egyéni csúcsát, csak kétszáz gyorson nem. Olyan keservesen zokogott emiatt, hogy alig tudtam megvigasztalni. Ilyenkor természetesen igyekszünk enyhíteni a fájdalmát, és beszélgetünk vele arról, hogy ne legyen ennyire szigorú magával szemben.

Ismerős az érzés? Ráismer valakire a családban?

Hogyne lenne az! Én is ilyen voltam, de könyörgöm, nem 11 évesen!

Sportoló család az önöké. Ön olimpiai bajnok kajakos, a férje, dr. Schmidt Ádám a sportért felelős államtitkár. A gyerekeik miként látják önöket?

Apaként és anyaként. Nyilván tudják, hogy kik vagyunk, milyen szerepeket töltünk be a magyar sportéletben, de ezt még nem tudják elhelyezni a saját koordináta-rendszerükben, és szerintem nincs is szükség erre. Büszkék ránk, de a családi szócsatáknál elhangzik a kiskamasz szájukból, hogy „Kovács Katalin olimpiai bajnokot hallottuk”…

Ilyenkor felnevet?

Belül rettentő szórakoztató, de igyekszem megőrizni a méltóságomat és azt mondom: úgy érzem, mintha kicsit szemtelenek lennének…

Mennyit változtatott Önön az anyaság?

Rengeteget. Sokkal érzékenyebb vagyok és sokkal nagyobb a felelősség tudatom is, hiszen példaként vagyok jelen. A férjemmel, Ádámmal igyekszünk jó minták lenni a lányaink számára. Fontosnak tartjuk a rendszert és a tervezhetőséget a mindennapokban, de ez mindkettőnkből belülről fakad. A sport erre nevelt minket és a szereteten, a meghitt pillanatokon túl ezt is adjuk tovább a lányoknak. Jó kapaszkodót jelent az egész családnak.

Sportolóként az idő tizedeket, századokat jelentett. Most mit szimbolizál?

Hogy rohan. Nagyon rohan. Emlékszem, amikor gyerekkoromban a nagyszüleim azt mondták: „Majd, ha gyereked lesz, meglátod, hogy rohan az idő…” És igazuk lett. Tíz éve hagytam abba a kajakozást, és most eszméltem rá, hogy úristen, már eltelt tíz év! És az is érdekes, hogy mennyi minden fér bele tíz évbe. Most azért törekszem arra, hogy lassítsam az időt, legyenek nyugodt pillanataink, de sok kisgyermekes család nevében mondhatom, ez gyakran lehetetlen küldetés.

A NŐ, HA 50

Nőként nyomasztja az idő múlása? Sok versben megfogalmazták a „Nő, ha 50” érzést. Önnek mit jelent ez a szám?

Tíz évvel ezelőtt Lackfi János „A nőci, ha 40” versét olvasgattam… Most az ötvenet kell megélni. Jól megélni. Furcsa, de sokszor előjön a húsz-harmincas énem, és akkor rá kell jönnöm, hogy a fiatalos lelkem már nem abban a testben van. De ez is én vagyok. És azt kell mondjam: köszönöm, jól vagyok.

Könnyebb önazonosnak lennie, mint korábban?

Sokkal. Régen nem mondtam ki, ha valami bántott, most sokkal könnyebben hangot tudok neki adni. Nyilván nem bántóan, de igyekszem jól érvelni, a határaimat jól megszabni és felvállalni a véleményemet.

Számít még a külső világ elvárása, mások véleménye?

A vélemények számítanak, sőt, gyakran kikérem mások meglátását. A kritika, a rosszindulatú pletyka már nem hatol mélyen belém. Erre is megértem.

Ez tudatos kizárás?

Szerintem ez is az önazonosság része. Az én életem, az én váram, és megválogatom, hogy mit vagy kit engedek belülre.

Mit jelent ma az önbizalom?

Azt, hogy csodálom, akinek óriási van és egy picit irigylem is tőle. De a viccet félre téve, kell az egészséges önbizalom, az sem jó, ha indokolatlanul túl sok, az sem jó, ha kevés. Talán én megtaláltam a megfelelő arányokat.

Mit gondol a női erőről? Milyenek látja a mai középkorú nőket?

Mindenkinek más és más élethelyzete, célkitűzése, vállalása van. Nehéz lenne általánosítani. Az én életemben fontosnak tartom a női erőt, de még fontosabbnak a család erejét, hiszen mindkét nem másként viszonyul a világhoz. A nők érzékenyebbek, érzelmesebbek, ezt viszik egy kapcsolatba, a férfiak a racionalitásukat, a teremtő erejüket és úgy gondolom, hogy ez így együtt tud egységet teremteni.

Elégedett azzal, ahol tart?

Tökéletesen. Anyaként, feleségként és a munkám terén is boldog és elégedett lehetek.

Ha írna egy bakancslistát, mi szerepelne rajta?

Az biztos nem, hogy leugrom egy ejtőernyővel a szikla tetejéről, nincsenek extrém álmaim. Leéltem ötven évet, büszke vagyok rá, hogy eddig is boldog és tartalmas volt az életem. Ha az előttem álló évekre gondolok, csak azt kérem a Jó istentől, hogy láthassam a gyerekeimet felnőni, kibontakozni, jól éljük meg a kamaszkorukat, a felnőtté válásukat, lássam, hogy anyák lesznek és jól boldogulnak a saját kis világukban. Számomra ez a legfontosabb vágy és a legnagyobb öröm.

Lipiczky Ágnes