Sporttudomány és edzői gyakorlat
Sporttudomány és alkalmazott edzéstudomány – látszólag hasonló fogalmak, valójában két különböző terület, jelentős átfedésekkel. Szimbiózisban vannak, de sokszor sajnos nem a legnagyobb harmóniában, pedig mindkettőnek ez lenne az érdeke.
Szerző: Fülöp Tibor
„A SPORTTUDOMÁNY olyan természet- és társadalomtudományi ismereteket integráló multidiszciplináris tudományág, amelynek kutatási területét, tárgyát a testkultúra jelenségei, különösen a testkultúrális tevékenységet folytató sportoló ember képezi.” (Bognár József, 2009)
Egy olyan széleskörű ismeretrendszerről van tehát szó, mely az alaptudományágak (anatómia, élettan, fizika, kémia, pedagógia, pszichológia, stb.) sporttevékenységgel összefüggő aspektusaival foglalkozik. Az egyes tudományterületeken dolgozó kutatók, tudományos szakemberek az adott szakterület specialistái. Munkájuk a sporttevékenység szempontjából elsősorban elméleti, sok esetben a sportpályától távoli.
Az edzői munka viszont a sportpályán zajlik, és sokkal inkább gyakorlati tevékenység (edzésvezetés és versenyeztetés), noha nem nélkülözheti az elméleti feladatokat (edzéstervezés) sem. Az edzők számára nem az alapkutatások (pl. patkánykísérletek), sokkal inkább azok a sporttudományi eredmények érdekesek és fontosak, melyeket munkájuk során a gyakorlatba közvetlenül át is tudnak ültetni. Ezek a sportágspecifikus ALKALMAZOTT EDZÉSTUDOMÁNY ismeretei, amelyek viszont a folyamatosan fejlődő sporttudomány korszerű ismeretanyagából táplálkoznak. Ezért fontos, hogy a két terület képviselői együttműködjenek, együtt gondolkodjanak. Az edzői társadalom fogalmazzon meg kérdéseket, a sporttudomány pedig válaszoljon ezekre úgy, hogy az végeredményben a sportolók hasznára váljon.
Eltérő gondolkodásmód
Van azonban egy probléma: sokszor elbeszélnek egymás mellett a tudomány emberei és az edzők, nem értik egymás nyelvét. Ennek oka alapvetően az eltérő gondolkodásmódban keresendő, ugyanis a tudós emberre dominánsan az analizáló, míg az edzőre a szintetizáló gondolkodás jellemző.
Az analizáló gondolkodás annyit jelent, hogy az adott problémát apró alkotóelemekre bontja, és az egyes elemeken belül lehatol annak a legmélyére. Természetesen a sporttudósnak is szüksége van szintetizáló gondolkodásra, hiszen több tudományterületet érint a vizsgálat tárgya, így azokra is némi rálátással kell bírnia – ha nem is olyan mélységig, mint a saját szakterületén.
Ezzel szemben az edzői szakma több tudományterületen igényel átfogó ismereteket, gondoljunk csak a sportpszichológia, sportdietetika vagy éppen a sportdiagnosztika elméletére és gyakorlatára. Mivel ezeken a területeken specialisták dolgoznak, az edzőnek nem kell egyikben sem annak lennie, de tudnia kell, hogy melyikre miért és mikor van szüksége. Ez az átfogó ismeretanyag lesz a jól működő teammunka alapja is, az átlátásához és megértéséhez viszont hasznos a szintetizáló gondolkodás. Vannak azonban olyan szituációk, amikor az analizáló gondolkodás megkerülhetetlen, ilyen esetek például az edzés- vagy versenyelemzések.
Kommunikációs szintek
Ahhoz azonban, hogy a sporttudományi szakemberek ismereteiket továbbadva gazdagítsák az edzők és a sportolók tudástárát, egységes szakmai nyelvre van szükség. Ha már az első kommunikációs vonalon, a sporttudományi szakemberek egymás között egyazon kifejezésen (pl. anaerob küszöb) mást és mást értenek, akkor már az egymás közti párbeszéd is csak nehezen tud megvalósulni – de ez még ennek ellenére működhet is, a tudósok azért mégiscsak értik, hogy mire gondol a másik. Viszont a tudomány elsősorban az edzők felé kell, hogy kommunikálja azokat a leszűrt edzéstudományi ismereteket, amelyekre nekik versenyzőik hatékony és eredményes fejlesztéséhez szükségük van. Ők a következő kommunikációs szint, ahol fontos lenne, hogy az edzők is megosszák egymással tudásukat, tapasztalatukat, itt már sokkal nagyobb jelentősége van az egységes terminológiának.
A harmadik kommunikációs szintet a sportolók jelentik. Ők akár közvetlenül a sporttudománytól kapják az információkat (például egy teljesítménydiagnosztikai vizsgálat kiértékelése során), akár az edzőtől, a lényeg ugyanaz kell legyen: menjen át az üzenet, kellő megértéssel és hatásfokkal, mely végül a javuló sporteredményekben kell, hogy megmutatkozzon.
Egy valós csapda
Itt érdemes szót ejtenünk az ún. „Dunning–Kruger hatás” jelenségéről, amikor minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását. A Cornell Egyetem két kutatója, Justin Kruger és David Dunning szerint az amatőrök magabiztosabbak a szakértőknél:
- hajlamosak túlbecsülni a saját képzettségüket;
- nem képesek felismerni, ha más ért hozzá;
- nem képesek felismerni, hogy ők maguk mennyire nem értenek hozzá;
- ha fejlesztenek a saját szakértelmükön, képessé válnak annak felismerésére, hogy korábban nem értettek hozzá.
Egy kezdő edző magabiztossága igen nagy, kompetenciája azonban csekély: „Mindent tudok!” – gondolja és vallja nagy büszkén, sokszor még a ballépések ellenére is. Az idő múlásával majd fokozatosan megtapasztalja, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez, és rájön, hogy még mennyi mindent nem tud – túlzott magabiztossága átcsap a „Semmit sem tudok!” állapotba. A szaktudás és a szakmai tapasztalat további gyarapodásával végül eljut egy megvilágosodott szintre, amikor már valóban szakembernek számít – „Már tudom, hogy mit nem tudok!” lesz a hitvallása, és vagy pótolja ezen hiányosságait (ami a mai modern edzéstudomány szerteágazó világában nem egyszerű dolog), vagy elfogadja, hogy nem érthet mindenhez, és ezekben a dolgokban nem ad tanácsot senkinek, inkább az adott szakterület specialistájához irányítja a kérdezőt.
